Hahó!
Na jó, a Verával közös blogunk azért nem a váratlanul látványos ugrásnak induló - most már ír szlenggel keveredő - angol szókincsfejlődésünk fitogtatásának újabb felülete, de a flubdub szinonimája még a bunkum (legenyhébb jelentésárnyalatai: 'üres fecsegés' és 'lárifári hencegés') és a balderdash ('hanta')..Továbbá rhymes ajánlatai: bathtub, glee club ('dalárda'), hubbub, nightclub, war club, yacht club. Meglátjuk.
Most, hogy végre internethez jutottam, (mint erről már örömteli beszámolóimat olvashattátok) és nem kell a suliban a tanári gépeken pl. a földrajztanár mellett közvetlenül, finoman takargatva felsőtestemmel a monitort, lopva olvasgatnom a privát levelezésemet, vagy, ami még rosszabb, a helyi könyvtár 80 éves, internetes szerencsejátékok felett szörcsögő alkalmazottja (wifi room guard) és a környékünkön élő összes, feltehetően munkanélküli, 25-30 éves, otthoni wifi híján a könyvtár ősrégi számítógépein lövöldöző/párkereső/online pókerező/facebookozó férfiközönsége mellett szorongva reménykednem, hátha betölt majd 25 perc után a gmail. (Aztán persze, mielőtt ez megtörténne, a rendszer lekapcsol és a teremőr bácsi az ötórai zárásra hivatkozva bocsánatkérően kiküld.)
A hét fejleményei között említhetem, hogy az iskolai musical előadás miatt Verával legtöbb időnket sziszüphoszi felkészüléssel töltöttük a tanáriban (szótárazás, nyomtatás, olvasás, laminálás, vágás-ragasztás és megint laminálás), hogy minél színvonalasabb egyéni és csoportos fejlesztőfeladatokkal állhassunk elő kedves kis tanítványainknak - igen, ez alatt a gátlástalan, udvariatlan, nagyhangú ír tinilányokra gondolok-, akiknek az iskolaépületben való egyre inkább reménytelen becserkészésével úgy a hét közepe felé gyakorlatilag felhagytunk. (Mivel mindannyian roppant fontos feladatokat vállaltak a musical előkészületeiben, személyük pedig nélkülözhetetlennek tűnt Ms Green számára, aki valamiféle rendező lehetett és minden feladatot csak és kizárólag saját személyes kontrollja mellett engedett végrehajtani - egyszer például, bepillantva a tesiterembe az a látvány fogadott, hogy Ms Green, 50 kilójával, leggingsben és balerinacipőben három férfival átellenben cipel egy ilyen több köbméteres színpadelemet..) Sajnos arra kényszerültünk, hogy a musicalt (az időjárási viszonyok miatt, persze = napokig szakadó eső) kihagyjuk, de így a reading clubba sem jutottunk el. Más téren viszont haladás, hogy tartottunk néhány csoportos órát (Extra English), de erről bővebben majd a szakmai blogban..:)
Aki "esetleg" nem érezne indíttatást, hogy azt is kövesse, a legérdekesebb, amit megtudtam, hogy ebben az iskolában, ahova mindenkit felvesznek, nagyon sok lány ún. 'travellers'. Róluk eddig azt gondoltam, biztos bevándorlók, vagy csak sokat költözködnek és ezért küzdenek az iskolai környezet instabilitása okozta tanulási, beilleszkedési nehézségekkel. Mint kiderült, nem egészen erről van szó. Ezek a lányok egyfajta vándorló-kóborló életmódot folytató, lakókocsikban, zárt közösségekben élő családokból jönnek, nagyon fiatalon férjhez mennek, csak egymás között házasodhatnak és régebben alig-alig jártak iskolába, most viszont a törvényes tankötelezettség miatt legalább a Junior Certificate-et meg kell szerezniük, (ez még az érettségi előtti szint.) Régebben láttunk erről a travellers-jelenségről egy dokumentumfilmet Fannival még valamelyik Titanic filmfesztiválon és most teljesen összeállt a kép. Ez az egész Írországból indult, de gyakori Angliában és az USA-ban is. Itt is van egy cikk egy ír fotográfusról, aki fel akarta fedezni, hogyan is élnek ezek az emberek. (
Behind the Veil) Majd a dokumentumfilmet is posztolom, ha ráakadok, a címére sajnos már nem emlékszem.
További hír, hogy van egy új bringám! Vagyis használt, de nagyon kényelmes. női vázkonstrukcióval, pont mint az otthoni. Persze nem volt egyszerű megszerezni, mert kaptam néhány képet a bringás pasitól, de pénteken a suliból hazatérve nem gondoltam, hogy azért hív, mikor is érkezek a Guinness gyárhoz..mintha már egy exact meetinget egyeztettünk volna. De nem akartam veszni hagyni az ajánlatot (na persze, lehet, csak trükk volt, hogy mindenképp megvegyem..) és nekiindultam. A buszmegállóban két kedves venezuelai srác érdeklődött, merre is van az O'Connell Street - ami a központ, tőlünk mondjuk jó messze -, vagyis csak az egyikőjük, mert a másik nem igazán tudott angolul (de hogy ezt a kis hiányosságát legalább előzékenységgel kompenzálja, a későbbiekben háromszor kérdezte meg nekem a sofőrtől, mikor jön a Guinness gyár, nehogy véletlenül rossz megállónál szálljak le.) A másikról hamarosan kiderült (mondjuk minden negyedik kérdésemet értette, de szerencsére nem kellett biztatni, hogy meséljen), mennyire bírja a gulyást, mert magyar volt a barátnője és igazából angolt tanulni meg zenélni jött Dublinba. Meg is egyeztünk néhány közös nyelvórában, Verával úgyis szerettünk volna spanyolul tanulni. A Guinness gyárhoz érve már-már azt hittem, jó helyen vagyok, de ez egy óriási komplexum, a pasas meg kitartóan hívogatott, ugyanis sehogy sem találtam, hol lehet. Végül egy gyanútlan járókelő kezébe nyomtam a telefont, akiről úgy tűnt, ismeri a környéket, hogy ugyan, magyarázza már el akkor neki és ő majd megmutatja az utat. Ez bejött, le kellett gyalogolnom egészen a folyóig, megtaláltam a bringást, majd mentem néhány próbakört és igen mondtam az üzletre. Az a szuper, hogy ha elmegyek és nem tudom eladni, vissza is veszi tőlem! Hazafelé viszont épp a váltót tesztelgettem, amikor egyszer csak jobbra pillantva egy 40-50 fős focidrukker tömegre lettem figyelmes (igazából csak elkezdtek torkuk szakadtából üvölteni, pont mikor eltekertem előttük) és már kezdtem megijedni, de valami bandaharc lehetett a háttérben és szerencsére nem én provokáltam őket. Próbáltam persze elvegyülni a kisebb rendőrkonvojban, akiket valószínűleg azért vezényeltek a helyszínre, hogy féken tartsák a dühöngő ír ifjakat. Legközelebb azért nem bicajozok majd kis szoknyában a környékünkön, (igazából nem terveztem, hogy már a járművön jövök haza).
Tegnap így már bringával indultam a városba, Verával egy újabb kirándulást terveztünk a tengerhez, ezennel délre. Utunk Blackrockon és Monkstownon át vezetett és a busz emeletének első ülésein egy időn után nagyon kezdtük hiányolni az ablaktörlőt, (olyan fura, valahogy tök természetesen leszólnál a sofőrnek, törölje már le az ablakot, mert nem látsz ki.) Ami a városközpontban még csak kicsit szürke, borús időnek tűnt, az á, majd délutánra úgyis kisüt a nap naiv optimizmusával, azt a tengerpart felé reménytelenül egyhangú, kitartóan szitáló szürke esőzés váltotta fel. De nem azért buszoztunk - esetemben blicceltem - olyan elszántan, hogy megtörve egy kis kávézóban kössünk ki (majd csak a nap végén), ezért elindultunk a parton Dalkey városkáján át Killineybe, gyalog. A tenger illata (és látványa) még a legátázottabb, legkimerültebb állapotomban is helyreteszi a lelkivilágomat, meg egész jó köztéri szobrok, Ulysses idézetekkel telefestett tengerparti kőfalak, egy James Joyce múzeum tornya, XVII. századi várromok, látványpékségek, kedves kávézók mellett haladtunk a Killiney partszakasz felé. A város, ahonnan indultunk, Dun Laoghaire, a kikötőjét az 1800-as évek elején építették újjá, mert egy hatalmas balesetben, amikor néhány hajó a parti szikláknak csapódott, több mint 400 ember fulladt itt a tengerbe. (Mi csak két embert láttunk fürdeni, az egyikőjükön ráadásul nem is volt polár-ruha...) Arra a kérdésre, hogy hogy a legegyszerűbb innen eljutni Killineybe, kaptunk egy tippet: vonattal. És tényleg! A part mentén fut egy sínpár, ráadásul ez volt az első vasútvonal Írországban, az Atmospheric Train (nem kispályásan kezdték, na.) Később meghosszabbították és mellette épült ki az a seaside resort ('tengerparti üdülőhely'), vagy azt is mondhatnánk, az Ír Riviéra, amiből mi a köd miatt nem sokat láttunk, de elvileg egy csomó sztárnak is van itt villája. (Visszafelé stoppolni akartunk, de sajnos valamiért pont sem Enya, sem Bono nem jött arra..) Na majd legközelebb, a kilátóba még úgyis fel kell mennünk. Hazafelé kiderült, miért lepték el erre a hétvégére Dublint a fransziák. A buszunkra feltoluló, a Marseillaiset és francia dalocskákat artikulálatlanul zengő férficsapat orgánuma feltette az i-re a pontot - megtudtuk, hogy a rögbikupa ír-francia meccséről tartanak épp hazafelé, ami ráadásul döntetlen lett.. Mit lett volna, ha nyernek?
Szerencsére csak a központig utaztunk együtt, majd visszasétáltam a Trinity College udvarába, hogy szétázott bringámon végre hazatérjek. Útközben észrevettem, hogy egy lány meg egy srác egy kapualjban fekvő hajléktalan felé hajolva guggol, és azt hittem, rosszul lett, gondoltam, hátha segíthetek, ezért megálltam. De kiderült, hogy a srácok önkéntesek és meleg teával, szendvicsekkel, keksszel járják Dublint minden nap és próbálnak segíteni a hajléktalanoknak. Megtudtam tőlük egy pár dolgot a szervezetről és épp keresnek új önkénteseket, gondolkodtam, hogy jelentkezem, mert ez végre valami konkrét és gyakorlati.
Lassan átnavigálok a szakmai blogomra és hallgatom tovább az üvöltő szelet. (dupla ablaktáblákat!)
