wájfáj. big high five to Ireland!

Szeretném veletek megosztani a connection challenge újabb kis kalandját: az internethez való egyenlő hozzáférés elve az íreknél valahogy még nem szivárgott be a köztudatba. Oké, hogy ez egy sziget. Oké, hogy az írek szívesebben időznek a pintjük mellett egy pub mélyén vagy az orkánerejű esőben plusz szélben a tengerparton (esetleg a tengerben). Oké, hogy itt van social life azután is, hogy elmúltál 60. Na de mégis. Ma délután úgy határoztam, hogy nem töltök internetezéssel újabb +6 órát a tanáriban a munkaidőnk után, és nem a civilben amúgy társastáncoktató karbantartó burkolt felszólítására (no rush de azért majd nézzek be a tornaterembe ahol táncolnak és szóljak ha kimentem) fogom elhagyni az iskola épületét. Tegnap két pubnak tűnő helyre is betértem érdeklődni, hogy esetleg van-e wifi (wájfáj). Az első helyen, a golfpálya mellett sajnos nem volt valami bíztató a fogadtatás: "High Five?" kis csend "Oh, ah, wifi?" Na gondoltam, jól kezdődik.  A másik pubban, a Ruby's előterében, (-ahol most csodák csodája, közzé fogom tenni e bejegyzést- na de érjünk csak el odáig a sztoriban..) egy pipázó bácsi kissé bizonytalanul csóválta a fejét, de azt javasolta Tommal tárgyaljak, a pub tulajával. Tom egészen ígéretes volt, mert elsőre értette, hogy miről van szó. Ma este pedig nekivágtam. Gondoltam, előzetesen felmérem a terepet és megkérdeztem Steviet, (a landlordunkat, akinek még ne emlegettük volna- és aki amúgy bizonyos téren egészen high tech, pl. szokott venni ilyen plazmatévéket amiket Vera szobájában tart, meg múltkor láttunk nála egy becsomagolt tabletet..azóta mondjuk eltűnt..és feltételeztem, képben van ha a környéki night liferól van szó) hogy akkor ő melyik pubot ajánlaná. A lényeg persze nem is ez, hanem hogy hozzátettem, internetezni mennék. "Do they have internet? Oh, I've never seen that"...na, ez végül is annyira nem lepett meg. Miután kedvesen elmagyaráztam S-nek, hogy a wireless internetnek viszonylag ritkán vannak látható jelei és kicsit - hogy ez köznapibb példát hozzak- olyan, mint a mobiltelefon, látszott rajta, hogy na most valami újat tudott meg. Jó, oké, lehet csak az én nagymamám szokott skypeolni, gondoltam, mindegy, Stevie nem számít, irány a pub! Tom, az előző napról még örvendve hozta is a lottószelvényre írt wifi kódot egyből a pult mögül. És hiába próbáltam, a 4 betű (a pub neve) és a 6 számjegy kombinációját caps lockkal vagy anélkül, szóközzel, sorrendet variálva stb, csak nem ment. Tom és a bár közönsége (néhány 50-70-es pasas és egy igazi ballyfermoti feleség) biztosítottak róla, hogy márpedig this is the password. Aztán valahogy kiderült, hogy a wifi szó is benne van a jelszóban, csak ezt Tom valamiért nem találta lényegesnek hozzátenni a papíron sorakozó karakterekhez. Tovább küszködtem egy ideig (ez az "apró különbség" azért erősen megdobta a lehetséges variációk számát) és észrevettem, hogy időközben egyre többen gyűltek körém és épp azt vitatják, mi lehet a probléma. És ekkor végre felbukkant egy ír ifjú, aki VÉGRE lazán beírta nekem a JÓ jelszót (kiderült, az előzőben még egy felesleges szám is volt.) és azóta sem térek magamhoz. Ó, most érkezett meg Bernard, S nyolcvanéves spanja..:) Na, ki kell használnom az időt!

Anna pudingot főz és a kedvemért szójaból lesz

Az előző postomban emlegetett sheepskines kalandot két szóban tudom röviden összefoglalni: 

ne próbáljátok ki!

Ma Michelangelóról tartottunk művtöri órát 17 éves ír tini lányoknak. Mi élveztük, ők főleg csak ködös tekintettel bámulták a prezit, mialatt mi Annával jót beszélgettünk például II. Gyula pápa sírjáról, ill. a Szent Péter katedrális legnehezebb, 9000 kg-os harangjáról, aminek a súlyát egy Tyrannosaurus Rexről készült képpel próbáltam szemléltetni. A diákokat is próbáltuk bevonni az értekezésünkbe. "Na lányok most könnyűt kérdezek - gondoltam magamban. Ki volt az a Szent Péter?" Az ezt követő hosszas csenden ti is megütköznétek, esküszöm. Se a felezős, telefonos vagy a közönség segítségek felhasználásával sem jöttek rá. 

Mivel Anna elkészült a pudinggal, most rohannom kell, hiszen a puding csak langyosan jó.

Zárásként szeretném megosztani veletek véleményünket életünk első (és utolsó) egy napos guided tourjáról.

Íme:

A kép címe:   

 Another Sheep

                     (A busz 22-szerre is lelassít, hogy az őrjöngő turistatömeg lefotózzon egy újabb bárányt, ez minket nagy örömmel tölt el.)

The irish sheep skin blankets

eletem elso couch surfingjere keszulok.
a kedvenc hostunk, a voros szakallas bacsi igy biztatott minket, mikor kicsit aggodtunk a foldon alvas miatt, halozsakok nelkul:
"Don't worry about sleeping bags I've lots of sheep skin blankets.'

nincs keveredés

csak, ha véletlen nem tudnátok, hogy épp melyikünk írta az adott bejegyzést, akkor szólok, hogy enyémek a rövidebbek.

pretentious nonsense

Hahó!

Na jó, a Verával közös blogunk azért nem a váratlanul látványos ugrásnak induló - most már ír szlenggel keveredő - angol szókincsfejlődésünk fitogtatásának újabb felülete, de a flubdub szinonimája még a bunkum (legenyhébb jelentésárnyalatai: 'üres fecsegés' és 'lárifári hencegés') és a balderdash ('hanta')..Továbbá rhymes ajánlatai: bathtub, glee club ('dalárda'), hubbub, nightclub, war club, yacht club. Meglátjuk. 

Most, hogy végre internethez jutottam, (mint erről már örömteli beszámolóimat olvashattátok) és nem kell a suliban a tanári gépeken pl. a földrajztanár mellett közvetlenül, finoman takargatva felsőtestemmel a monitort, lopva olvasgatnom a privát levelezésemet, vagy, ami még rosszabb, a helyi könyvtár 80 éves, internetes szerencsejátékok felett szörcsögő alkalmazottja (wifi room guard) és a környékünkön élő összes, feltehetően munkanélküli, 25-30 éves, otthoni wifi híján a könyvtár ősrégi számítógépein lövöldöző/párkereső/online pókerező/facebookozó férfiközönsége mellett szorongva reménykednem, hátha betölt majd 25 perc után a gmail. (Aztán persze, mielőtt ez megtörténne, a rendszer lekapcsol és a teremőr bácsi az ötórai zárásra hivatkozva bocsánatkérően kiküld.) 

A hét fejleményei között említhetem, hogy az iskolai musical előadás miatt Verával legtöbb időnket sziszüphoszi felkészüléssel töltöttük a tanáriban (szótárazás, nyomtatás, olvasás, laminálás, vágás-ragasztás és megint laminálás), hogy minél színvonalasabb egyéni és csoportos fejlesztőfeladatokkal állhassunk elő kedves kis tanítványainknak - igen, ez alatt a gátlástalan, udvariatlan, nagyhangú ír tinilányokra gondolok-, akiknek az iskolaépületben való egyre inkább reménytelen becserkészésével  úgy a hét közepe felé gyakorlatilag felhagytunk. (Mivel mindannyian roppant fontos feladatokat vállaltak a musical előkészületeiben, személyük pedig nélkülözhetetlennek tűnt Ms Green számára, aki valamiféle rendező lehetett és minden feladatot csak és kizárólag saját személyes kontrollja mellett engedett végrehajtani - egyszer például, bepillantva a tesiterembe az a látvány fogadott, hogy Ms Green, 50 kilójával, leggingsben és balerinacipőben három férfival átellenben cipel egy ilyen több köbméteres színpadelemet..) Sajnos arra kényszerültünk, hogy a musicalt (az időjárási viszonyok miatt, persze = napokig szakadó eső) kihagyjuk, de  így a reading clubba sem jutottunk el. Más téren viszont haladás, hogy tartottunk néhány csoportos órát (Extra English), de erről bővebben majd a szakmai blogban..:)

Aki "esetleg" nem érezne indíttatást, hogy azt is kövesse, a legérdekesebb, amit megtudtam, hogy ebben az iskolában, ahova mindenkit felvesznek, nagyon sok lány ún. 'travellers'. Róluk eddig azt gondoltam,  biztos bevándorlók, vagy csak sokat költözködnek és ezért küzdenek az iskolai környezet instabilitása okozta tanulási, beilleszkedési nehézségekkel. Mint kiderült, nem egészen erről van szó. Ezek a lányok egyfajta vándorló-kóborló életmódot folytató, lakókocsikban, zárt közösségekben élő családokból jönnek, nagyon fiatalon férjhez mennek, csak egymás között házasodhatnak és régebben alig-alig jártak iskolába, most viszont a törvényes tankötelezettség miatt legalább a Junior Certificate-et meg kell szerezniük, (ez még az érettségi előtti szint.) Régebben láttunk erről a travellers-jelenségről egy dokumentumfilmet Fannival még valamelyik Titanic filmfesztiválon és most teljesen összeállt a kép. Ez az egész Írországból indult, de gyakori Angliában és az USA-ban is. Itt is van egy cikk egy ír fotográfusról, aki fel akarta fedezni, hogyan is élnek ezek az emberek. (Behind the Veil) Majd a dokumentumfilmet is posztolom, ha ráakadok, a címére sajnos  már nem emlékszem.

További hír, hogy van egy új bringám! Vagyis használt, de nagyon kényelmes. női vázkonstrukcióval, pont mint az otthoni. Persze nem volt egyszerű megszerezni, mert kaptam néhány képet a bringás pasitól, de pénteken a suliból hazatérve nem gondoltam, hogy azért hív, mikor is érkezek a Guinness gyárhoz..mintha már egy exact meetinget egyeztettünk volna. De nem akartam veszni hagyni az ajánlatot (na persze, lehet, csak trükk volt, hogy mindenképp megvegyem..) és nekiindultam. A buszmegállóban két kedves venezuelai srác érdeklődött, merre is van az O'Connell Street - ami a központ, tőlünk mondjuk jó messze -, vagyis csak az egyikőjük, mert a másik nem igazán tudott angolul (de hogy ezt a kis hiányosságát legalább előzékenységgel kompenzálja, a későbbiekben háromszor kérdezte meg nekem a sofőrtől, mikor jön a Guinness gyár, nehogy véletlenül rossz megállónál szálljak le.) A másikról hamarosan kiderült (mondjuk minden negyedik kérdésemet értette, de szerencsére nem kellett biztatni, hogy meséljen), mennyire bírja a gulyást, mert magyar volt a barátnője és igazából angolt tanulni meg zenélni jött Dublinba. Meg is egyeztünk néhány közös nyelvórában, Verával úgyis szerettünk volna spanyolul tanulni. A Guinness gyárhoz érve már-már azt hittem, jó helyen vagyok, de ez egy óriási komplexum, a pasas meg kitartóan hívogatott, ugyanis sehogy sem találtam, hol lehet. Végül egy gyanútlan járókelő kezébe nyomtam a telefont, akiről úgy tűnt, ismeri a környéket, hogy ugyan, magyarázza már el akkor neki és ő majd megmutatja az utat. Ez bejött, le kellett gyalogolnom egészen a folyóig, megtaláltam a bringást, majd mentem néhány próbakört és igen mondtam az üzletre. Az a szuper, hogy ha elmegyek és nem tudom eladni, vissza is veszi tőlem! Hazafelé viszont épp a váltót tesztelgettem, amikor egyszer csak jobbra pillantva egy 40-50 fős focidrukker tömegre lettem figyelmes (igazából csak elkezdtek torkuk szakadtából üvölteni, pont mikor eltekertem előttük) és már kezdtem megijedni, de valami bandaharc lehetett a háttérben és szerencsére nem én provokáltam őket. Próbáltam persze elvegyülni a kisebb rendőrkonvojban, akiket valószínűleg azért vezényeltek a helyszínre, hogy féken tartsák a  dühöngő ír ifjakat. Legközelebb azért nem bicajozok majd kis szoknyában a környékünkön, (igazából nem terveztem, hogy már a járművön jövök haza).

Tegnap így már bringával indultam a városba, Verával egy újabb kirándulást terveztünk a tengerhez, ezennel délre. Utunk Blackrockon és Monkstownon át vezetett és a busz emeletének első ülésein egy időn után nagyon kezdtük hiányolni az ablaktörlőt, (olyan fura, valahogy tök természetesen leszólnál a sofőrnek, törölje már le az ablakot, mert nem látsz ki.) Ami a városközpontban még csak kicsit szürke, borús időnek tűnt,  az á, majd délutánra úgyis kisüt a nap naiv optimizmusával, azt a tengerpart felé reménytelenül egyhangú, kitartóan szitáló szürke esőzés váltotta fel. De nem azért buszoztunk  - esetemben blicceltem - olyan elszántan, hogy megtörve egy kis kávézóban kössünk ki (majd csak a nap végén), ezért elindultunk a parton Dalkey városkáján át Killineybe, gyalog. A tenger illata (és látványa) még a legátázottabb, legkimerültebb állapotomban is helyreteszi a lelkivilágomat, meg egész jó köztéri szobrok, Ulysses idézetekkel telefestett tengerparti kőfalak, egy James Joyce múzeum tornya, XVII. századi várromok, látványpékségek, kedves kávézók mellett haladtunk a Killiney partszakasz felé. A város, ahonnan indultunk, Dun Laoghaire, a kikötőjét az 1800-as évek elején építették újjá, mert egy hatalmas balesetben, amikor néhány hajó a parti szikláknak csapódott, több mint 400 ember fulladt itt a tengerbe. (Mi csak két embert láttunk fürdeni, az egyikőjükön ráadásul nem is volt polár-ruha...) Arra a kérdésre, hogy hogy a legegyszerűbb innen eljutni Killineybe, kaptunk egy tippet: vonattal. És tényleg! A part mentén fut egy sínpár, ráadásul ez volt az első vasútvonal Írországban, az Atmospheric Train (nem kispályásan kezdték, na.) Később meghosszabbították és mellette épült ki az a seaside resort ('tengerparti üdülőhely'), vagy azt is mondhatnánk, az Ír Riviéra, amiből mi a köd miatt nem sokat láttunk, de elvileg egy csomó sztárnak is van itt villája. (Visszafelé stoppolni akartunk, de sajnos valamiért pont sem Enya, sem Bono nem jött arra..) Na majd legközelebb, a kilátóba még úgyis fel kell mennünk. Hazafelé kiderült, miért lepték el erre a hétvégére Dublint a fransziák. A buszunkra feltoluló, a Marseillaiset és francia dalocskákat artikulálatlanul zengő férficsapat orgánuma feltette az i-re a pontot - megtudtuk, hogy a rögbikupa ír-francia meccséről tartanak épp hazafelé, ami ráadásul döntetlen lett.. Mit lett volna, ha nyernek?

Szerencsére csak a központig utaztunk együtt, majd visszasétáltam a Trinity College udvarába, hogy szétázott bringámon végre hazatérjek. Útközben észrevettem, hogy egy lány meg egy srác egy kapualjban fekvő hajléktalan felé hajolva guggol, és azt hittem, rosszul lett, gondoltam, hátha segíthetek, ezért megálltam. De kiderült, hogy  a srácok önkéntesek és meleg teával, szendvicsekkel, keksszel járják Dublint minden nap és próbálnak segíteni a hajléktalanoknak. Megtudtam tőlük egy pár dolgot a szervezetről és épp keresnek új önkénteseket, gondolkodtam, hogy jelentkezem, mert ez végre valami konkrét és gyakorlati.  

Lassan átnavigálok a szakmai blogomra és hallgatom tovább az üvöltő szelet. (dupla ablaktáblákat!)